GALAXY WAR - TALON IV.

Fülszöveg: 
Tárosz a Wulárán a Hathor biohajó támadásába majdnem belehalt. Túlélését egy Ősnek köszönheti. Ez, még ha csak ideiglenesen is, de eléggé megemelte a drakonida rezgésszintjét, hogy nagyon rövid ideig emelkedett állapotban, fel tudja venni a harcot egy hathorral.
Két évvel a Wulárá-i csatát követően Tárosz végre engedélyt kapott a Talon IV. közelében eltűnt drác királynő felkutatására. Ádárá Káifá 13 évvel ezelőtt menekült el a pusztulásra ítélt városhajóról, melyet a Főprogram névre hallgató mesterséges intelligencia fertőzött meg.

Részlet:

GALAXY WAR - TALON IV.

Bevezető - A múlt

Tárosz belépett a Wulárá atmoszférájába. A teste még a felemelkedett állapotban izzott, viszont a rezgésszintje, lassan de biztosan csökkent. Félúton járhatott a felszín és az űr pereme közt, mikor érezte, hogy az ideiglenesen megnőtt energiaszintje nagyjából a felére csökkent.  Néhány kilométerrel a felszín felett már csak sárgásan pislákolt. Tudta, nem tart sokáig és ismét fizikai lesz, ha ez bekövetkezik akár csak egy méterrel a cél elérése előtt, nem élné túl a becsapódás körülményeit. Néhány száz méter magasságban már csak vörösesen izzott. Közvetlen a becsapódás előtt már csak pislákolt a teste és ezzel együtt az eszméletét is elvesztette.

Aurél Csillagöv, Aurélia belső világ

Goor és Xetrim a Fény Templomát és a főszigetet összekötő földhídon beszélgettek.

– Nem hittem annak a pókszerű lénynek, hogy is hívták? – kérdezte a táárk.

– Démon. – válaszolta egy hangon a terrai.

– Á igen elég… különleges… hát érted? – mondta akadozva Goor, miközben kereste a megfelelő szavakat.

– Nyugi értem én! – válaszolta Xetrim elnyújtva a szavakat, majd mind a ketten megfordultak. Már majdnem leléptek a hídról mikor egy vörös szempár megjelent előttük. Néhány pillanattal később a hozzájuk tartozó test is szép fokozatosan láthatóvá vált.

– Elnézéseteket kérem nemes lelkű Őrzők… Dáriusz Géjn kíván beszélni veletek – mondta a madárszerű lény.

– Majdnem a szívbajt hoztad rám ezt ne csináld többet! – kiabálta Xetrim.

– Bocsánatért fohászkodom, rég voltam megtestesült. – magyarázta a Sóózóó harcos, majd egyszerűen anyagtalanná vált.

– Mit képzelnek ezek, azt hiszik, mert pár millió évvel előttünk járnak, hogy…

- Csillapodj le Xetrim! Azt hiszed, hogy én talán elfelejtettem, hogy mit csináltak ezek a lények mikor első alkalommal itt jártunk? Egyenesen kinyírtak! – morogta szinte már vicces hangon Goor.

– Igen, emlékszem, és később, mikor majdnem belezuhantál a gázóriás csillagszerű magjába, még jó hogy volt rajtad EXO – mondta a terrai.

– Hát igen, de az nem ugyanaz. Akkor, mikor ez történt, Dudzsákot megszállta az a nyomorult arakata – majd vigyorogva folytatta: - de szerintem Jánusz busásan megfizetettazért,  amiért a DCRről letaszított a mélybe.        

Mesterséges evolúció részlet az Inferno-ból. " – Umdali. – válaszolta a lény. – Érdekes név még sosem hallottam. – mondtam. – Az ősi Xrilex nyelven teremtőt jelent. "

Felébredtem. Sokáig nem lehettem kiütve, mert a látásom hamar kitisztult. Körülvittem a tekintetemet. Csak néhány egyszerű fabútort és középen egy tűzrakó helyet láttam. Ez után vettem még csak észre, hogy a falak valamiféle szőnyegből állnak. Sőt miután jobban megnéztem rájöttem, hogy igazából egy olyan sátorban fekszem, mint amit primitív népek szoktak használni. Ekkor kaptam észbe fekszem egy ágyban! Ijedten a takaró alá néztem. – Huh… még megvan minden! – mondtam megkönnyebbülve.

Alighogy ezt kimondtam felfigyeltem egy hangra. Mintha sok kistestű lény közeledne. Az a benyomásom támadt, mintha zeturánosok közelednének felém. Megfordult egy gondolat a fejemben: lehet, hogy Démon letette a gépet egy zeturánosok lakta bolygóra, sőt lehet, hogy menekültek. Ez a gondolat logikusnak tűnt… tévedtem. A sátor bejárata egy résre kinyílt és egy furcsa soklábú lény jött be. Köszönés keppen csak biccentett a fejével, míg én automatikusan viszonoztam. Ezután bemutatkoztam, de a lény nem reagált csak bámulta sokszemű fejével, majd odajött hozzám.

 – Érted, hogy mit mondok? – kérdeztem. 

A lény nem reagált. A háromujjú kezét a még enyhén hideg homlokomra tette, majd megtapogatta a mellkasomat is.

 – Tudsz egyáltalán beszélni? – kérdeztem.

 A lény válasz helyett visszanyomta a felsőtestem az ágyba ahol ültem, majd betakart. Ezután elfordult ránézett a tűzhelyre, majd az ott éppen csak pislákoló tűz hirtelen fellobban. Ekkor kicsit meglepődtem. A lény ekkor valamit összekotyvasztott, majd a tűzfölé rakta. Majd kis idő elteltével levette a tűzről a kondért, amibe a lé felforrt. Egy tányérba kimerített nekem valamennyit belőle, majd egy kanállal egyűt átnyújtotta nekem.

 - Köszönöm szépen. – mondtam miközben a fejemet mélyen lehajtottam.

 – Mintha tudná ez a lény, hogy ilyenkor mire van szüksége egy kihűlt drakonidának, mintha olvasna a gondolataimban. Finom, nagyon jó nem ez egyszerűen menyei! Csak egy kis só hiányzik belőle. - gondoltam.

 Ekkor a lény lágyan kinyújtotta a kezét az egyik kis bútor felé, majd a sótartó a kezébe lebegett. Tátott szájjal néztem végig ezt a kis mutatványt. Még a kanalat is elejtettem. Majd miután átnyújtotta a sótartót alig bírtam megszólalni.

 – Kö… kö… szönöm. – és mielőtt kimondtam egy kis darabka hús kihullott a számból.

 Ekkor a lény hirtelen két lábra állt és ettől, majdnem úgy nézett ki, mint egy sovány mártor. A fekete teste, amire azt hittem, hogy kitinpáncél hirtelen áttetszővé vált.

 – Az alázat az élet egyik legnagyobb leckéje. – mondta a légy egy furcsán vízhangzó hangon, ami inkább arra hasonlított, mint amikor valaki egy csövön keresztül beszél. 

Ekkor eset le: - Te szent Sáákháár egy Ős!

Kellett néhány másodperc, míg eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni.

 – Ki vagy? – kérdeztem nagyon óvatosan. 

– Egy aggódó szülő. – válaszolta.

 – Bócsás meg, hogy ilyen udvariatlan vagyok, csak túlságosan meglepődtem. Tárosz vagyok… - szerettem volna bemutatkozni, de az Ős közbeszól.

 – Tudom. – mondta egyszerűen.

 Megkérdezhetem, hogy hogyan szolithatlak? – kérdeztem. 

– Természetesen igen. – mondta a lény nyugalmat sugalló hangon. 

Nem éppen erre a válaszra számítottam viszont egy Őssel beszéltem és bár az e fajtabeszélgetésekben nincs tapasztalatom tudtam, hogy legtöbbször csupán az adott kérdésre válaszolnak. 

 – Umdali. – válaszolta a lény. 

– Érdekes név még sosem hallottam. – mondtam.

 – Az ősi Xrilex nyelven teremtőt jelent. – magyarázta.

 – Eddig, úgy tudtam, hogy mindenki egy közös nyelvet beszél. – majd észbe kaptam és másképp tettem fel a kérdésem – kérlek, magyarázd ezt meg nekem. – kértem Umdalitól. 

– Egy közös nyelvet beszéltek, de az nem a sajátotok. Évmilliókkal ezelőtt az Annukinik, úgy döntöttek, hogy a nyelvüket elterjesztik a lokális rendszer összes galaxisában. – fejezte be Umbali. 

  – Értem és hogy értetted azt, hogy egy aggódó szülő? – kérdeztem.

 Egyértelműen látszott rajta, hogy nem fizikai anyagból áll a teste. 

– Több mint hét millió évvel ezelőtt véget ért a Nagy Lokális Háború. Szinte az összes értelmes élet eltűnt. Néhány galaxisban fennmaradt néhány faj. Köztük mi is. Mi voltunk azok, akik a bolygókat újra beoltottuk az értelmes élettel. Bár mellettünk a többiek is kísérleteztek, mint például a nálunk jóval idősebb  aszparák. – mondta, majd megérintette a homlokom.

 Ezt követően minden szertefoszlott körülöttem, majd szép lassan eltűnt az anyag egy feketelyukban. Mire rám került volna a sor csak egy hatalmas villanást láttam. A következő pillanatban egy bolygó felszínén találtam magam. Térdig érő fűben álltam. Egy tágas erdő vett körül. Majd hírtelen hatalmas hatlábú teremtmények húztak el mellettem. Ezeket még több kis szőrős nyolclábú teremtmények követték. Alig bírtam félreugrani, majdnem nekem jött az egyik, mintha nem is látott volna pedig aztán szeme volt bőven. 

Az egyik ráugrott a nála jóval nagyobb prédára. Még csak ekkor vettem észre, hogy mindegyik végtag kettő karomban végződik és ezekkel kapaszkodott az áldozatban. Majd kitárja hatalmas száját és ezzel párhuzamosan előjöttek hatalmas fogak. Miután beleharapott a lénybe egyszerűen elengedte, majd néhány másodperccel később összeesett. Ezután a pókszerű lények rávetették magukat az áldozatra.

Undorral néztem, ahogy az áldozatukat szétmarcangolják.

 – Ne aggódj, nem látnak. Ez egy rég letűnt kor emlékei. A Dáhár bolygón járunk nagyjából 36 millió évvel ezelőtt és igen azok ott az első primitív némi intelligenciával rendelkező őseink. – magyarázta Umbali.

 – Gondolom ez mid egyfajta irányított hallucináció? – kérdeztem a Xrilextől. 

– Mint már mondtam csak emlékek. – válaszolta Umbali.

 – Miért mutatod nekem ezeket az emlékeket. – kérdeztem.

 – Hogy megértsd a kérdésed. – válaszolta egy hangon Umbali.

 A következő pillanatban felmutatott az égre. Automatikusan abba az irányba néztem amerre a Xrilex mutatott. Egy hatalmas ezüstszürkés korongot láttam.

 – Az aszparák egyik hajóját látod. Ők már akkor ős öregnek számítottak mikor mi még a fákon kúsztunk és rovarokkal táplálkoztunk. – magyarázta Umbali, majd a következő pillanatban egy erdőszéli réten álltunk. 

– Előreugrottunk az időben? – kérdeztem.

 – Csak néhány percet… inkább nézd. – mondta Umbali.

 A következő pillanatban a korong felnyílt. Néhány magas sovány világoskékbőrű lény jött elő a gép belsejéből. Testük teljesen átlátszó volt és fénylett.

 – Aszparák. Halhatod őket annak ellenére, hogy telepátiával kommunikálnak. – magyarázta Umbali.

 Ekkor az erdőből kilépett egy aszpara. Mögötte követte egy ősxrilex. Az eredetileg vérszomjas vad, úgy követte a lényt, mint ha a gazdája volna. 

- megérkeztem testvéreim. Találtam egy megfelelő példányt. – mondta az aszpara a társainak. 

Köszönöm testvér. – mondták a többiek, majd az egyik belenyúlt a testébe és kihúzott belőle egy fénygömböt.

 Majd a vad felé kinyújtotta a karját és a gömb belerepült a testébe. Ezután az aszparák beléptek a hajótestbe. Néhány pillanattal később felmordult a gép, majd egyszerűen eltűnt.

 – DNS. Eljött az ideje, hogy a következő evolúciós fokra lépjenek. Az aszparák megadták az ehhez szükséges genetikai információkat. – válaszolta Umbali a ki nem mondott kérdésemre.   

A következő pillanatban a tér széttört, mint egy három dimenzionális tükör. A helyszín azonnal megváltozott. Xrilex kísérőm szerint, ugyanott vagyunk, mint az imént csak közel hétmillió évvel később. Az ős xrilexek már nem nyolc, hanem hat lábon jártak. Testük elülső része kissé megnyúlt és felfelé állt, így az elülső lábakból kezek fejlődtek ki. A koponyáik is nagyobbak lettek. Képesek voltak fa és kőeszközöket használni. Kísértetiesen hasonló jelenet játszódott le, mint az, előbb vagyis hétmillió évvel ezelőtt. Bár ezúttal az aszparák, mintha kissé megnyúltak volna. Koponyáik is nagyobb lett. Fényesebbek és átlátszóbbak lettek.

 – Mint láthatod nem csak az őseink, de az aszparák is fejlődtek az elmúlt hétmillió évben. – magyarázta Umbali, majd ismét széttört a tér.

 Kezdetleges falvakat és néhány városszerű falut láttam. A xrilexek alig változtak két dolgot leszámítva. A testük elvesztette a legtöbb szőrzetét és a koponyájuk hatalmasra nőtt, majdnem akkorára, mint például az enyém.

 – Tizennégy millió évet ugrottunk az időben. Az aszparák ekkor jöttek el hozzánk utoljára és egyben ekkor kezdődött a mi időszámításunk. – magyarázta Umbali. 

Az aszparák meglepően keveset változtak néhány tényt leszámítva. Még jobban megnyúltak, teljes mértékben átlátszók lettek és a testüket fényudvar vette körül.

 – Miután az aszparák elhagyták világunkat akkor léptünk arra a fejlődési szintre, amin ti most vagytok. Vagy más szavakkal 15 millió évvel ezelőtt léptünk a harmadik szintről a negyedik létezési szintre, ami két dologban változtatott meg minket. Az életkorunk 80-100ról 1200-1300ra nőtt és az intelligenciaszintünk a többszörösére nőtt. – magyarázta Umbali, majd ismét szilánkosan széttört a tér.

Ezúttal nem csak az időben, de a térben is ugrottunk. Az űrben lebegtünk és egy csatát néztünk… legalábbis gondolom, hogy amit látok az egy űrütközet.

 – Igen az. – válaszolta Umbali. 

Még mindig meglepődök miután egy magamban megfogalmazott kérdésre válaszol, nem szoktam hozzá, hogy elolvassák a gondolataimat.

 – Amit látsz az a 7.4 millió évvel ezelőtt kirobbant Nagy Intergalaktikus háború kezdete. A lokális rendszer összes galaxisa túlnépesedett. Ez azt jelenti, hogy több milliárd civilizáció volt abban az időben, míg minden nép több száz milliárd olykor billió polgárt számlált. Természetesen lett volna hely még bőven, de az értelmes lények többsége bolygón szeretett volna élni, ami szinte már nem létezett olyan, amelyen lett volna szabad hely és megfelelő gravitációval rendelkezett. A lakható világok, mint a Wulárá luxusnak számított. – magyarázta Umbali.

 – Szóval a hely hiánya és a nyersanyagok végett volt ez az egész? – kérdeztem. 

– Igen és a hatalom. – válaszolta. 

– Értem és hogy éltétek túl ezt a háborút? – kérdeztem és ezzel egy időben mintha hullámzott volna közben a tér.

 – Még időben felemelkedtünk… nincs már sok időnk. – mondta váratlanul Umbali, majd a tér szilánkosan széttört.

 – Olyan ismerős ez a bolygó. – mondtam.

 – Mert láttad megsemmisülni rajta az életet. – mondta szomorúan Umbali.

 – Ezen nőtt fel Démon, amit a táárkok megsémisítettek! – mondtam elcsukló hangon. 

– Igen, de amit látsz, az közel ötmillió évvel ezelőtt van. - Válaszolta Umbali.

 – Szóval bő kétmillió évvel a háború után? – kérdeztem. – Igen. Kerestünk egy világot ahol saját képmásunkra megteremthetünk egy intelligens lényt. – magyarázta Umbali, majd egyre viharosabban hullámzott a tér.

 Hírtelen képek ezrei villantak át a fejemben. 

– Ez mi volt? – kérdeztem.

 – Változások. Lehetséges jövők. Negatív erők meghoztak egy döntést és te az épp a lehetséges lehetőségek materializálódását láthattad. – magyarázta Umbali, majd hírtelen szétesett a kép és újra abban a sátorféleségben találtam magam.

 – Nem segíthetek, mert még túl fiatal vagy… viszont a tér negatív zavarának köszönhetően láthattad a gondolataimat, melyekből egyértelmű következményeket vonhattál le a jövővel kapcsolatosan. – mondta Umbali, majd benyúlt az áttetsző fénytestébe. 

Ezután kinyújtotta karját és a tenyeréből egy világoskék fénygömb emelkedett fel, majd elindult felém és beleolvadt a fejembe.

 – Mi volt ez? – kérdeztem.

 – Emlékek egy rég letűnt korról és elfeledett tudás. – válaszolta Umbali.

 – Nem azt mondtad, hogy… - eddig jutottam a kérdésemmel, mert minden hírtelen sötét lett.